Hue a Nguyễn dinasztia alatt, 1802 és 1945 között Vietnam fővárosa volt. Hoi Antól kb 200 kmre fekszik Északra, a Parfüm folyó partján. Mindenképp meg akartam látogatni, föleg a Császárvárosa miatt, de a város nem tűnt olyan helynek róla olvasgatva, ahol éjszakát is eltöltenénk. Hanoiból repülővel Danangba érkezvén döntenünk kellett: menjünk-e elöször kicsit északra, Huéba, és onnan Hoi Anba délre, vagy fordítva. Akkor hirtelen úgy döntöttünk, kinevezzük Hoi Ant egy rövidebb időre a székhelyünknek, és onnan kirándulunk majd – ez a szállodából szállodába hurcolkodás, táskaotthagyás kezdett minket elfárasztani.
Így Huéba való kirándulásunkat Hoi Anból kellett megszerveznünk. Voltak szervezett buszjáratok, de azok vagy nem térnek vissza aznap, vagy ha vissza is érünk, Huéban 3 óránál többet nem tudtunk volna tölteni, így más megoldás kellett. Fontolóra vettük a robogót, de a hegyi szerpentinen való átkelés miatt az út majdnem 5 óra lenne, egy irányban… Tervezgetés közben csatlakozott Žiga, és ekkor eszembe jutott: béreljünk autót. Vagy autót sofőrrel. Egy utazási irodától már kaptunk ajánlatot, amikor az irodától 10 méterre egy autós ráfeküdt a dudára, és nem engedett átkelni az úton. Pavo akcióba lendült, és 30 másodperccel később a srác már a főnökét hívta, hogy árajánlatot kérjen nekünk másnapra Huéba, amit mi még jól le is alkudtunk. Egy ideig még kerestünk negyedik útitársat, leszólítottunk magányos turistákat, egyedül sétálókat, de vagy nem egyedül utaztak, vagy már jártak Huéban. Igazi játékot csináltunk belőle, biztos vagyok benne, hogy már szájról-szájra járt, hogy három furcsa európai mindenkit be akar ültetni egy nem létező autóba…
egy jelentéktelenebb oldalbejárat előtt
Hajnali indulás, 9kor érkezés Huéba, a fiúk aludtak a kocsiban, én meg csak néztem a tájat. Császárváros a Parfümfolyó partján – egy szerelmes japán novella címe is lehetne. Különlegessége, hogy a kínai Tiltott város mintájára épült, kisebb változtatásokkal. Az 1300-as években kezdték az építését, amely több mint kétszáz évig tartott. A császárváros (másik nevén Citadella) legbelsö része az uralkodó és családja, illetve szolgáik részére volt fenntartva, más nem is léphetett be. A főbejárat, amely a Parfüm-folyóra néz, öt kapuból áll. A középsőn az uralkodó, két mellette lévőn magas rangú tisztek, a két legszélső, többméteres ajtón pedig a császár elefántjai léphettek be. Mindenki másnak valamelyik egyéb, kevésbé meghatározó oldalsó bejáratot kellett használni (lásd én a képen egy jelentéktelenebb bejárt előtt). A Citadella körül húszméteres vizesárok, mely négy méter mély, eredetileg sziámi krokodilok is éltek benne -amíg ki nem pusztultak szegények. A Császárváros a tökéletes ázsiai várost akarta jelképezni, ezért minden társadalmi rétegből képviseltették magukat a lakói, egy minivárosként működött a városon belül. Érdekes, hogy a fogorvoslás tisztátalan foglalkozásnak számított, így a fogorvosok nem lakhattak a Császárváros falain belül. Az épületkomplexum impozáns – nagy csalódás, hogy a háborúk 8 épületet hagytak meg csupán majdnem érintetlenül, és több mint 80 teljesen megsemmisült, restaurálhatóság fel sem merült. Egyéb kisebb megrongált épületet restauráltak, amióta UNESCO világörökség részévé vált.
Hasonlót véltem felfedezni, mint Japánban: a tradicionális vietnámi ruhába öltözött nők nem azért vannak így öltözve, hogy fotózkodni lehessen velük. Vietnámban is pár éve került felismerésre, milyen szépségeik is vannak, és elindult a belsö turizmus: fontos vagy szent helyekre eredeti ruhájukban akarnak menni az ittlakók. Megadni a tiszteletet és persze, ünneplőben pózolni a képeken. Kyotóban láttam hasonlót, ahol a fél város tulajdonképpen egy hatalmas kimonokölcsönzö, de nem ám turistáknak, hanem odalátogató japánoknak.
A Citadella után (ahol újra rácsodálkoztam Vietnám bonsai-kulturájára, egyszerüen mindenhol bonsai fáik vannak, valami elképesztő) lealkudtunk egy hajót, és a Parfüm folyón ringatózva lecsorogtunk a Thien Mu Pagodáig.
Egy sétát megér a sokemeletes pagoda, és a pár szentély ami körülötte van. Pavo itt ninjamódra kettészelt egy kókuszdiót, a helyi asszonynépesség nem kis szórakozására. Az összes nő aki csak teheti, Pavoval fényképezkedik, megérintik, bókolnak neki. És mindenki hatalmasakat kacag a környezetében.
A pagoda maga a folyó egyik kanyarulatában van, elég messzire rálátni a folyóra, ahogy színes hajók cirkálnak rajta. Csónakunkkal visszakanyarodtunk Hue belvárosába (a Pagoda kissé délre, pár kilométerre a belvárostól), visszaültünk az autónkba, de a sofőrünkhöz volt még pár extra kérésünk.
Először a japán hídhoz irányítottam őt. Ide robogóval vagy biciklivel érdemes menni, mert rizsföldek és bambuszerdők mentén visz az út, legalábbis a leírás szerint… odafele uton sok, virágcsokrot cipelő vietnámi lányt láttunk robogón, biciklin. És persze vízibivalyokat az elmaradhatatlan fehér madarakkal a hátukon. Az út mentén szemét. Végre megérkeztünk egy rizsföld-parcella széle mentén, vékony földutakon keresztül egy házcsoportosuláshoz. Rizskalapos idős hölgy egy falócán ülve lábbal hajtott egy vízmalmot éppen. Az úttal párhuzamosan egy vékony vízfolyás, az úttól kőhajításnyira egy színes, fából és kőből megépített hidacska. Bejáratánál virágok. A híd maga inkább egy félénk látnivaló, nem hivalkodó, apró részletekig kidolgozott díszítése ellenére sem. A helyi lakosok közti népszerűsége azonban nem csinosságában, hanem történetében keresendő.
A híd neve Thanh Toan, és körülbelül 150 éve építtette egy vietnámi asszony. Abban az időben a folyócska kettészelte a pici falut, és a két oldal között csak nagy kerülővel volt járás. Ez nehézkessé tette az emberek érintkezését. Hogy megkönnyítse a kommukiációt, közlekedést és árucserét, az asszony hidat építtetett a folyóra. A falu élete megváltozott. Az asszony egy igen gazdag mandarin felesége volt, akinek minden próbálkozás és varázslat ellenére sem született gyermeke. Ez akkor hatalmas hiányosságot jelentett, hiszen a vallás szabályai szerint az emberért halála után a gyermekei imádkoznak, és mutatnak be áldozatot isteneik előtt, így biztosítva az elhunyt nyugodalmát és lelkének magasztosságát. Miután a mandarin felesége meghalt, a falu népe a hídon állított oltárt a lelkéért, és azóta is tisztelegnek előtte. Gyermekei helyett gyermekeiként imádkoznak érte.
A híd környékén szemetes földutak, salakban kapirgáló csirkék, utcai kifőzdék, ahol légy száll a húsra; olyan igazi falusi hangulat. A folyóban éppen valami gátat készülnek emelni. Az egyik munkás megitta az ásványvízét, és a palackot önmagától fél méterre a vízbe dobta. Na nálam itt telt be a pohár. Már amúgy is el volt facsarodva a szívem, hát miért nem vigyáznak ezek az emberek a gyönyörű helyeikre, ami Vietnámnak megadatott… miért nem érdekli őket, hogy a csirke, amit vacsorára levágnak, a szemétben turkál? Odaálltam a folyó szélére és angolul odaszóltam, hogy ne tegye. Szavaimnak kézzel-lábbal igyekeztem hangsúlyt adni, kicsit szomorú-mérges keverék hangon. Nem értette, meg is vonta a vállát, de visszaintegetett, még mosolygott is, hogy egy szőke európai megszólította. Hát nem érti, mit akarok. Szemét – No! – folyó – No! Hát nem érted? Ne dobd el… Nagyon elszomorodtam. Bánatomban és haragomban kicsordult a könnyem. És kicsit a gyermektelen nőért is. 
Elindultunk visszafelé Hoi Anba, magunk mögött hagyva a szegény mandarinfeleség hídját, de mivel még korán volt, így még egy kitérőre lefizettük sorőrünket. Le akartunk ugyanis ugrani a tengerpartra, ha már itt vagyunk. Kikerestem a Huéhoz köthető legtöbbször említett strandot, amiről szép képeket találtam és a turista-látogatottság is határértékemen belül volt. Thuan Anh tengerparti szakaszához érve lassítottunk, és mint kislány először a strandon, olyan lelkesedéssel szálltam ki az autóból, csillogó szemmel. Szétnéztem, és jött a teljes megdöbbenés : A borússá váló ég alatt pár elhagyatott, lerobbant halászhajó, körülöttük partra sodort és eldobott hulladék, hátrébb két helyi asszony akik hálókat foltoznak éppen. Két kilométert északra sétálva megtaláltuk a két hotel előtt lévő százméteres tisztának mondható szakaszt, de a borús időre és kedvünkre való tekintettel nem fürödtünk. Séta közben gyűjtöttem pár kagylót, és egy partra sodort zselés állattal is találkoztunk.
a Zselés Állat
Először azt hittem, hogy egy medúzát látunk, de egy helyi lakos tájékoztatott, hogy teljesen más élőlénnyel van dolgunk. Így utólag még kiejtés alapján sem tudnám már leírni, milyen nevet említett. állítólag a vietnámiak drága ételként tartják számon, néhány speciális fogás alapanyaga. Legnagyobb megdöbbenésünkre a lelkesen magyarázó fiú végül felkapta az élettelenül heverő élőlényt, megköszönte majd zsákmányával visszaszaladt a pálmafák közé, ahonnan jött.
Az utunk utolsó érdekessége Hoi Anba visszafelé a Hai Van Pass volt, ami egy hegyi szerpentin Hue és Danang között, egy húsz kilométeres szakaszon. Az út a hegyvonulat oldalában fut, így a hegyeket és az öblöt is belátjuk. Épült egy alagút is, a gyorsforgalom arra megy. Még ha sokkal lassabban is halad az ember, de gyönyörű panorámával ajándékozza meg a nézelődőt, ha a Hoi Van Passt választja. Egyes blogok szerint motorral végigmenni rajta a legnagyobb ázsiai élmények egyike. Mi is morfondíroztunk rajta, de Hoi An – Hue útvonal, a szerpentinnel két irányban egy nap alatt robogóval levezethetetlen. De autóval is nagy élmény volt. Egy volt katonai lőállás tövében egy parkoló van kialakítva, ahonnan földöntúli a kilátás. Az utolsó kilométereket már a naplementében tettük meg, amíg az este ködlepedője be nem takarta a kanyarokat.
Kicsit megpirulva, nagyon éhesen, és mindenféle tapasztalattal gazdagabban tértünk vissza Hoi Anba, ahol jól megérdemelten vacsoráztunk az egész napi menet után. Másnap még egy Hoi Anban, feltöltődés jegyében töltött (értsd: vietnámi masszázs, tengerpart, fenomenális ételek) nap után éjszakai busszal még délebbre vettük az irányt. Nha Trang városába igyekeztünk, mert egyik nagyon várt úti célom onnan volt elérhető távolságban. A következő bejegyzésben Diep Sonról, a hófehér homokpaddal összekötött paradicsomi szigethármasról olvashattok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: