Szomorúan hagytuk magunk mögött Hoi Ant, ahol tényleg nagyon jól éreztük magunkat: jókat ettünk, strandoltunk is, és még az ágy is puha volt. Éjszakai busszal tovább zötykölődtünk délebbre, az úti cél ezúttal Közép-Vietnám, Nha Trang volt, de csak átutazás végett. Mi ugyanis Diep Son szigetre tartottunk, ami Nha Trangtól 60 km-re északra fekszik, a parttól pár kilométerre csupán. A sziget a helyiek és a turisták körében sem igazán ismert, én egy vietnámi fiú blogjában akadtam rá, és két dolog miatt vonzott nagyon: az egyik, hogy a három szigetből álló csoportosulást egy-egy homokpasszázs köti össze, amin apálykor egyszerűen át lehet sétálni, gyalogosan, egyik szigetről a másikra. A másik, hogy lehet vadkempingezni, és pontosan ezt terveztük tenni.
kikötő Vinh Van Phong-ban
Nha Trangba reggel ötkor érkeztünk, és ezúttal tényleg lehetett aludni a buszon. A Sinh Turist irodában találtuk ezt az éjszakai buszajánlatot, 10 dollár körüli áron. Ennek a társaságnak több városban is vannak irodái, és több szempont miatt is szimpatikus volt: egyrészt az éjszakai dudálás korlátozva van (egyéb buszokon éjszaka is ugyanúgy tülkölnek, mint nappal), nem nézetik meg az utazóközönséggel az összes Indiana Jones filmet gyors egymásutánban, és az ülések két szinten, egyes sorban, takaróval felszerelve, szinte teljesen hátrahajthatók. A buszjegyünk mellé egy ásványvizet és egy frissítő kéztörlőt is kaptunk. Eddig ezt találtuk a legkényelmesebb utazási eszköznek, és habár az ülések középméretű emberekre vannak tervezve – Pavo és én a túlméretezett kategóriába esünk Ázsiában-, de a megfelelő lábpozicionálás után Pavo az egész utat végigaludta. Én személy szerint nagyon nehezen alszom mozgó járművön, bármilyen kényelmes is legyen az, így hoztam magammal egy gyenge altató-nyugtatót, így amikor még egykor sem aludtam, egy félnek a felét bevettem, és így én is aludtam pár órát. A buszunk a tervezettnél korábban érkezett Nha Trangba, így amikor leparancsoltak a buszról, az a kis nyugtató még nagyon csúcshatáson volt bennem, úgy éreztem magam, mint akin egy pankrátorharc után átment egy traktor.
Egy órát gengeltünk a turista iroda előtt, majd amikor éledezni kezdett a város, eltaxiztunk a buszállomásig, és be is tettek minket egy úti célunknak megfelelő távolsági kisbuszba ( Vinh Van Phong). Egy óra múlva -pont amikorra Pavo kiszundította magát az ölemben- megérkeztünk: azaz leparkoltunk egy főútvonal mentén és kitettek minket a buszból. Hajót imitáló hangutánzásokat is bevetve elirányíttattuk magunkat a kikötőig, ahonnan tudomásunk szerint 9 kor indult a hajónk Diep Son szigetére. Hát, ezt a létesítményt kikötőnek azért nem nevezném: egy móló, jégtömbök szállításra várva, az elmaradhatatlan, beazonosíthatatlan állatból készült szendvicset áruló asszonyok, és egy jegyárus. A virtuális óra elütötte a 9-et, és hipphopp hajón voltunk, pár szelfiző vietnámi lány, sok-sok jégtömb, és több kosár zöldség társaságában. Mi voltunk az egyetlenek, akik nagy táskával vágtak neki az útnak, mindenki más csak strandtörölközőt vitt magával. Akkor még nem értettük, miért.
homokhíd a hajóról, apálykor
A speedboatról látszott, hogy épp apály van, a homokhíd fehéren világított a türkiszkék vízben. Megérkeztünk: perzselő meleg, keskeny fapalló, és furcsálló tekintetek, amiért egy-egy 60 literes túrazsák volt a hátunkon. Az összes velünk utazó látogató egyszerre felvonult a homokpallóra fényképezkedni, így mi először szigetfelfedezésre indultunk, hogy az égető forróságban árnyékos, kissé félreeső helyet találjuk a sátorleveréshez (tényleg lehetett bérelni, 250.000 Dongért, 10 dollár, ami itt azért soknak számít).
A falu után az utunk kaktuszerdőn át vezetett, ahol lépteinkkel félméteres gyíkok napozását zavartuk meg. Én csak a kígyóktól tartottam… Találkoztunk „elkóborolt” kecskékkel, akik mindig hazatalálnak, és hát a sziget méreteit figyelembe véve nem igazán tudnak elveszni.
A fősziget tényleg ekkora, körbe is értük, visszaértünk a partra, ahol egy vietnámi család reggel 10 órakor már a sörös dobozokat nyitogatta, miközben épp tüzet raktak a kövek között. Minket is beinvitáltak maguk közé, és miután a család összes tagja (főleg a hölgyek) fényképeket készítettek velünk (értsd: Pavoval) felismerhetetlen étellel is megkínáltak.
mulatozó család hétvégi kiránduláson, és Pavo.
Magunk mögött hagyva a mulatozó családot, vissza is tértünk a kikötőhöz. Nem találtunk sátrazható helyet, csak negyven fokban. A sziget összes turisztikai létesítményét egy étterem alkotta, ahol irreális árakon kínálták az ételt – megtehették, hiszen nincs versenytárs.
Amíg a magukat kiszelfiző, esernyők és nagykarimájú kalapok ellenére máris malacrózsaszínre sült turisták lenyugodtak és asztalhoz ültek, mi vettük birtokba a homokhidat. Habár már hullámok borították, a ösvény még látszott, így térdig érő vízben átsétáltunk a középső, lakatlan szigetre, majd onnan a harmadikra, amin szintén csak egy étterem volt, falu nélkül. Itt ittunk egy aranyárú limonádét (be kell látni, a szigeteken monopólium van) majd visszafelé vettük az irányt.
A víz világoskékben és türkiszben játszott, az égen kis pamutpamacsokon kívül semmi nem volt, ami enyhítené a nap perzselését. A középső szigetet erdő borította, a parton kívül máshol nem nagyon lehet sétálni. Abban a percben Pavo volt a szigeten az egyetlen férfi, és én az egyetlen nő.
Az egyetlen férfi a szigeten
Sajnos szembesülnünk kellett azzal a valósággal, hogy nincs annyi minden a szigeteken, amiért érdemes lenne ittmaradni. Eredetileg a helyiekkel hajnalban halászni szerettem volna menni, de rá kellett jönnöm, hogy nem halásznak, mert hal – és kagylófarmjaik vannak, ahonnan csak szükség szerint begyűjtik a tepsibevaló tengerlakókat.
Az első, és egyben legnagyobb szigetre visszasétáláskor előttem a vízben furcsa árnyékokra lettem figyelmes. Hirtelen realizáltam: medúzák! Mintha szoborjátékot játszottunk volna, megmerevedtünk. Körbenéztem, és körülöttünk több száz, ökölnyi lény lebegett a vízben a legnagyobb békességben. Pavo rámparancsolt, hogy vegyem fel a hosszú nadrágját, ő pedig megfontolt, hosszú léptekkel, a szigeten begyűjtött vándorbotjával hadonászva a vízben maga előtt, lassan haladt előre. Legalább igazolást nyert Pavo teóriája, hogy egy hosszú bot mindig elkél! Ha létezik olyan, hogy lábujjhegyen járni tengerben, akkor mi épp azt csináltuk.
Egy tartalékkolbászból rögtönzött ebéd után végül úgy döntöttünk, hogy az utolsó hajóval visszatérünk a szárazföldre és nem sátrazunk itt. Sajnáltam nagyon, mert mindenképpen szerettem volna vadkempingezni, de a szemét és az árnyék nélküli forróság illetve a halászat meghiúsulása kicsit elvette a kedvem.
A kikötőből visszasétáltunk a főútra, és stoppoltunk, majd a buszjegyünk árában megegyezve visszaautóztunk Nha Trangba, ahol motortúránk előtt még egy éjszakát töltöttünk.
A hajóra várva a part egy szakaszáról összeszedegettem a szemetet, a helyiek nem értették mit csinálok. Lehet újságcímlap-szerű fényképet is csinálni, és olyat is, amin látszik a kisodródott szemét.
Vietnámban nem szabad hinni a magazinban látható képeknek.
Kicsit meghiúsult egy álmom, hogy tengerparton sátrat verjek és a tenger mellett aludjak, de így sem bántam meg, hogy megtettük ezt a kitérőt: a szigethármas gyönyörű. Csak kicsit több figyelemre lenne szüksége. Mindenképpen nagy tapasztalás.
búcsú Diep Sontól