6. Hoi An, a selyemváros

A Halong-bay-i kirándulás csúszása miatt éjjeli vonat helyett délebbre repülővel mentünk, Hoi An városába. Hoi an, a selyemváros, a fővárostól 800 kmre fekszik déli irányban. A repülőjegyet potom pénzért vettük meg, még extra táskaráfizetéssel is (országon belüli fapados járaton csak cabin luggage van a jegyben). Vietnám hosszú kiterjedése miatt érdemes néha a repülést is megfontolni. Szeretem a helyi vonatokat, buszokat is, de ha folyamatosan mozog az ember és éjjel is utazik, néha jobb kipihenten, kényelmesen utazni. Volt részünk minden fajta közlekedési eszközben, de Hanoi – Danang távot kínkeserves 14 órás éjjeli vonatozással tehettük volna még meg. A repülés fennakadásmentesen ment (Hanoiból Danang városba), volt egy kis késésünk, de este fél 6 kor már taxiban ültünk Hoi An felé. Olcsóbb volt és gyorsabb, mint a shuttle buszok.

A rendesen megágyazott ágy

A városkába érve hamar találtunk megfelelő szállást, sőt, 25 dollárért éjszakánként hatalmas, változatos reggeli, ingyen biciklihasználat is járt. Délebbre kicsit változnak az árak, és bár Hoi an kisváros, a hangulata miatt rengetegen látogatják. Lehet szállást találni 5-10 dollárért is, többszemélyes szobában, hátizsákos hostelekben, de mi csöndre és puha ágyra vágytunk. 
Az első dolgom az volt, mielőtt eldöntöttük, hogy abban a szállóban alszunk, hogy megnéztem az ágy matracát. Puha volt. Esszenciális volt számunkra, mert északon nagyon megszenvedtük a betonszerű ágyakat. Mindenhol szinte kopogni lehet rajtuk. Matrac van az ágykereten, de nagyon kemény. Az utolsó esténken Hanoiban különös figyelemmel ágyaztam meg: kértünk egy extra plédet, és ezen felül még 5 rétegben a két hálózsák kinyitva és három törölköző alkotta az alapot. Így végre először nem derék- és fenékfájdalommal ébredtünk. Az egyik vállamon véraláfutás volt a rizsföldes szállásunk matraca miatt az oldalamon fekvéstől.
Tehát Hoi Anban a matrac átment a vizsgán, és (végre) fantasztikus vacsora után hatalmasat aludtunk. És volt gekko a szobánkban, ami nagyon jó kabala: megeszi a szúnyogokat, így csípésmentesen ébredtünk.


Reggel alig mertem hinni a szememnek és a hőérzetemnek: olyan pompás volt az idő, amilyet északon még csak remélni sem mertünk.


Hoi An nem nagy, tulajdonképpen egy halászfalu, sok vendég befogadására berendezkedve. Családi bőrkereskedők, akik méretre készítik el másnapra a lábbelit, még a thaiföldinél is olcsóbb és ha lehet, még jobb minőségű szabóságok, apró színes házak, minden sarkon az általad kiválasztott gyümölcsből smoothie/juice árusok (a sárkánygyümölcs-mango a kedvencem, de a passió-gyümölcsös is elképesztően finom – egy dollár alatt).
A városkát egy apróbb folyó szeli át, illetve annak tengerbeömlése, több pici vízfolyás. 

A tengerpartot biciklivel érdemes megközelíteni. Az utunk rizsföldek mentén visz, itt a jó idő miatt már magasabbak, zöldebbek az ültetvények. Rizskalapos szorgos vietnámiak vízi bivalyokkal szántanak az út mentén.
Itt láttunk először temetőt: A családok sokszor annyira ragaszkodnak rizsföldjükhöz, amit egész életükben műveltek, hogy a parcella végébe temetkeznek. Cirádás, többméteres családi kripták tarkítják az élénkzöld mezőket.
Az első tengerparti látogatáskor szembesültünk azzal, hogy teljesen a partig nem tudunk lekerekezni: 1 km-rel a homokos tengerpart előtt kötelező bicikliparkolók várnak bennünket, hiányos angol tudású terelőemberekkel. Különböző ajánlatokkal várnak, például ha ott ebédelsz az étteremben, akkor ingyen parkolhatod a biciklid, és egy üveg hűtött vizet is kapsz ajándékba, ami ezeken a helyeken kincs, és a parton tényleg aranyáron adják. Szemfülesen amíg két parkoló”őr” összevitatkozott egy cigarettán, a két létesítmény közti kis beugróba parkoltunk, ingyen. 

A tengerpart hosszú volt, és tiszta. Az égen vékony felhők úsztak, játszva türelmünkkel, megszakításokkal engedve csak, hogy a nap ránk süssön. 
De én így is nagyon boldog voltam: az északi hideg után ez igazi felüdülésként hatott. Egy-két bambuszból kiépített étkezőn és karkötő- és napszemüvegáruson túlsétálva értetlen partszakaszt talált az ember. 
Később igen furcsa hangzavarra lettünk figyelmesek. Közelebb sétálva a legfurcsább sportrendezvénynek voltunk szemtanúi: Válogatott Női regionális strandfutball döntő. Igen: vietnámi női foci. De nem is a játékosok hatottak furcsának (bár nem értek hozzá, és a negyed óra alatt, amíg néztük, nem született gól), hanem a közönség: felajzott nők gyerekekkel, egy-két pipázgató öregúr. Az asszonyok olyan odaadással szurkoltak és rikoltoztak, engem is lekiabáltak a kamerámmal, mert nem láttak tőlem. Sikeresen megvettem 3 dollárért az elmaradhatatlan ‘Ray Ben’emet (annyira jó hamisítványokat csinálnak, még az RB belekarcolás is rajta van ) majd strand-röplabdáztunk egy szlovén fiúval és egy minnesotai lánnyal.


Szemtanúi voltunk egy esküvői fotózásnak a parton. A vietnámiak köztudottan imádják a giccses helyszíneket és az erős photoshoppot. Mégis, amikor odapattantam, hogy én is megörökítsem a pillanatot, annyira tökéletesre sikerült, hogy ezt az egyetlenegy képet csináltam. Utána hozzám futottak, meg kellett mutatnom nekik, és kinevették a hivatalos fotósukat, hogy mennyivel jobb ez kép, mint amik eddig készültek. Megadták az emailcímüket, és el kellett küldenem nekik.

Este a város varázslattá változik: mindenhol lampionok égnek, az éjjeli piacon nincs olyan, ami nincs, és alkudni ér, sőt, erősen ajánlott. Elsétáltunk a Japán hídhoz, aminek belsejében egy elrejtett szentély van. Itt volt időm egy picit leülni, meditálni, hagyni, hogy a hajam megszívja magát füstölővel.

Északkal ellentétben a étel itt fenomenális volt. Alapelvnek tartom, hogy az az étterem, ahol 36 oldalas a menü, nem lehet túl jó- na ez a teóriám itt megdöntöttnek látszott. Hatalmas zabálásokat tartottunk esténként, vagy ahogy Pavo mondaná: little, little -little, in the middle -mindenböl egy kicsit középre



Napközben összeszedtünk egy szlovén srácot: Žiga, a kickboxoló. Pavo nagyon megörült, mert egy nyelvet beszélnek:) Hát Žiga nem épp a legtalpraesettebb ember, akivel találkoztam, de jó szíve és kedvessége kárpótolt a hiányosságokért. Legalábbis sok mosolyra adott okot, amikor (50 méterre laktunk egymástól, a kedvenc éttermünk pedig a két szállás között volt, mindez egy nyílegyenes utcában) egyszerűen nem talált haza. Képes volt biciklivel is egy egyutcás faluban eltévedni. Egyem  a kis aranyhal eszét:)

Hoi An földrajzilag is tökéletes helyen van, több szempontból is. Hátizsákos utazók északról délre, vagy délről északra utaznak, Hoi An pont középre esik. Távol a nagyvárosi zajtól, ahol még a turisták is kedvesek, mosolyognak, ártatlanul bicikliznek, és nem akar senki meghalni a robogók között amikor átkelsz az úttesten.
Másrészt folyó itt torkollik a tengerbe: leggazdagabb víztér halak és kagylók számára. Mind édesvízi, mind tengeri élőlényekben bővelkedik a környék, és ez a vacsorakínálatban és az árakban is meglátszott. Pavoval ketten 7 fogást pusztítottunk el általában és nem tudtunk 12-15 dollárnál többet fizetni, az extra sörök ellenére sem.

Hanoiba általában pihenni megy az ember, a hangulata olyan varázslatos, hogy az utazó elfelejti a rohanást, és mintha minden egy kicsit lassabb lenne. De élet, az van. Esténként 10-11-ig minden nyitva van, a folyón vietnámi asszonyok hajtogatott papírhajóba tett gyertyákat úsztatnak, és az éjszakai piac fényei festőiek. 

Sokmindent nem lehet, de nem is kell csinálni Hoi Anban. A környék körbebiciklizése, a tengerpart, a kulináris élvezetek hajszolása, piacon vásárlás, andalgás a lampionok között épp elég kell, hogy legyen. Nyughatatlanabbak kerámia- és főzőszakkörökön vehetnek részt.

Hoi Anban három napot töltöttünk, melyből az egyiken a közelben lévő volt fővárosba, Huéba utaztunk (erről a következő bejegyzésben olvashattok). Hoi An tökéletes megpihenni, feltöltődni az utazás során, kicsit lelassulva megfigyelni, mennyi szépség van ebben az országban és a kultúrájukban.