M.C. C. egy eldugott kis falu vietnámi északi hegyei között, aminek már a megközelítése is igen nagy kihívást jelent. Rizsföldjeiről és elszigetelt, hegyekben lakó törzsekről „híres”. És azért teszem idézőjelbe, mert szerencsére érintetlen, turisták által még nem ismert terület. Ha végigsétálunk Hanoi utcáin, minden turista-irodában Sapa nevét látjuk. Sapa is az északi hegyekben van, Hanoitól körülbelül 350 km-re, tele rizsültetvénnyel, állítólag gyönyörű – mi nem jártunk ott. Két ok miatt: az időjárásjelentés 7 fokot jósolt, esővel, sárral,köddel, és azok a turisták, akikkel találkoztunk, hasonló körülményekről számoltak be. Másrészt sokan látogatják, ilyenformán fel is vannak készülve a látogatók fogadására: lehet gumicsizmát, túracipőt bérelni, szervezetten kiscsoportokban túrázni és törzsi emberek házában aludni. A fővárosból befizetve szervezett buszok indulnak (12 óra út), törzsi ruhákban várják az odaérkezőket, lehet velük fotózkodni stb. – de mi ennél érintetlenebbet kerestünk. Véletlen olvastam M.C.C.ről, egy vietnámi fiú nehezen kihámozható angol blogján, amikor saját országát körbejárva lelt rá a falura. (Azért rövidítem a falu nevét, mert annyira jó, hogy még kevesen ismerik, és nem titkolni szándékozom, csak sajnos későbbi utunk során találkoztunk azokkal a jelenségekkel, amiket a turisták és a helyiek is művelnek otthonukkal, a turizmus miatt. Nem szeretném, ha jövőre kisbuszokkal szervezetten érkeznének kínai turisták a hagyományos ruhában kapáló falusi asszonyok legnagyobb megrökönyödésére. Ha valakit kifejezetten érdekel, privát úton szívesen megosztom).
Sapába az utazók éjjeli vonattal mennek, Hanoi- Lao Cai vonalon, ami 300 km és vonattal 10 óra, Lao Caitól még a maradék távolságot busszal, még 2-3 órán keresztül teheti meg az ember. Az odautazók rendszerint az éjjeli vonattal indulnak Hanoiból (22:30).
M. C. C. -t egy Yen Bai nevezetű nagyobb város érintésével lehet megközelíteni, ahol a Hanoi-LaoCai vonat is megáll. Azt gondoltuk, sokkal okosabbak vagyunk másoknál, hogy éjszakai vonat helyett hajnali vonattal mentünk, ami délelőtt fél 11-re Yen Baiba ért. Hanoi vasútállomásán a minket tájékoztató jegyárus felhívta a figyelmünket, hogy a 6:10-es vonathoz minimum reggel 5-re a helyszínen kell lenni a várható tömeg miatt. Álmosan caplattunk ki 5:10kor hátizsákokkal (kishátizsák, pár napra elég, a nagyokat a volt hotelünkben hagytuk) az állomásra, rajtunk kívül csak egy – hajnal ellenére – nagyon boldog kutya cirkált a peronon. A vonat indulására sem történt szignifikáns változás, alig pár utassal indultunk útnak. Az út során, lévén falujáró vonatról van szó, ez jelentősen megváltozott: fél óvodás-csoportok, mindenféle étket szállító falusi nép, megtöltötték a vagonokat. Majd amikor az ülőhelyek elfogytak, és nem tudott több ember egymáson ülni, apró óvodás-méretű műanyag székek kerültek elő, többet a kalauz hozott – aki büfésárus is volt egyben. Az én lábamhoz is került egy utas, aki legnagyobb természetességgel ette a felismerhetetlen zselébe főzött főtt tojását. Én egy marhahúsos zselés gőzölt banánlevélcsomagra mutattam rá – hát…).
Egy helyi fickó felajánlotta a motorját, hogy béreljük ki tőle 3 napra, menjünk azzal. Pavo meg is ülte a “paripát”, de nem automata váltós lévén, és elgondolva hogy ketten táskástul 200 kiló felett nyomunk, nem reszkíroztuk a kalandot – mint később kiderült, helyesen döntöttünk. Találtunk egy buszt, ami délben indult, hát arra felszálltunk. Kézzel-lábbal-google fordítóval instant megtanult vietnámiul érdeklődtünk mikorra érünk M. C. C.-ba, és az állunk is leesett, amikor a válasz az volt, hogy az út kb. 6 óra… Percek múlva kiderült, miért.
szelfi a buszon egy Hmong nénikével ananászevés közben
Ez a buszút az egész vietnámi kiruccanást megérte. Szerintem az emberek nagy része európai külsővel még csak nem is találkozott, a buszon is volt nagy hű, meg há, hogy milyen szerzetek is vagyunk mi. H’mong fejkendős, fogatlan nénikék, vidékre hazautazó diák, de főleg sok-sok szállítmány, hisz mint kiderült, ez a busz postakocsiként is szolgált. Az első egy órában nem mentünk gyorsabban 5 km/órás sebességnél, a ‘koordinátor’ (én csak így hívtam magamban ) le-fel ugrált a nyitott ajtón, begyűjve a szállítandó dolgokat, mint zsák bambuszrúd, sertéstáp, ruhafesték, levelek stb. Az egyik faluban egy néni akart felszállni, kezében egy kacsával. Fel is szállt, de utána derült ki a “disznóság”: a hátán lévő bambuszkosárban két kismalac lapult. Túl kíváncsi volt a kicsike, ezért kikukucskált a kosárból, lebuktatva így a nénikét. Malacot ugyanis nem lehet felhozni a postakocsira. Így a néninek kacsástul más fuvarra kellett várnia.
A sofőr pedig folyamatosan nyomta a tülköt. Mint valami szomorú bálna párzási éneke, aki elkeseredetten küzd a faj kihalása ellen… Mindenkinek kellett hallania, indul a kocsi, hozzátok amit vinni kell. Azt hittem, kiszakad az agyam. És tényleg csigatempóban haladtunk. Városokban, falukban a posta ‘szolgálat’ miatt, azokon kívül pedig az utak minősége és kanyargóssága miatt. Elhaladtunk rizsföldek, teaültetvények mellett, az út mentén vízi bivalyok legelésztek. Amikor a csomagot a címzett településre szállítottuk, az átvevőnek jelzendő, szintén hangos dudaszóval lassítottunk az adott cím előtt. Ha nem érkezett rövid időn belül az átvevő, elegáns angolossággal buszból kirakva ott hagytuk a csomagot az út szélén; legyen az egy húszkilós zsák, vagy három levél.
Nem számítottunk ilyen hosszú útra, még jó, hogy vettem egy fürt banánt, egy bagettet, és persze az örök tartalék mentette meg az életünket : a kolbász. A folyton cserélődő utasok és szállítmány között azért próbáltak velünk beszélgetésbe elegyedni, többnyire sikertelenül. Egy faluban a busz ablakából pucolt ananász’nyalókát’ vettünk többen is a buszból, köztük egy nagyon aranyos, talpig H’mong népviseletbe öltözött nénike. Folyamatosan az arcomhoz ért, tetszhettem neki, és mivel ő is nekem, ezért lefényképeztem. A negyedik órában, amikor már nem éreztem a fenekem a zötykölődéstől, egyszer csak kezdett hűvös lenni. Az ablakon kinézve mindenhol tejföl fehérség: az öt méterre lévő fának a sziluettjét is nehezen lehetett kivenni – feljebb értünk a hegyekben. Több tejfelhőbe burkolt falu után ismét alászálltunk, és pont esteledni kezdett mire, este hatkor begurultunk a provincia ‘fővárosába’, az ezer lelket számláló M.C. C. faluba.
Angolul senki nem beszélt, de nem is volt rá szükség. Egy lecsöpögő, filteres és végtelenül édes kávé felhörpintése után találtunk egy csoport tizenévest (lehet, hogy 30 év felett voltak, Ázsiában ezt sosem lehet tudni) az útszélén, 20 robogó társaságában, épp szerelték valamelyiket.
Kézzel – lábbal, google fordítóval elkértünk tőlünk egy járgányt aznapra, 6 dollárban állapodtunk meg. Paripánk, egy piros Attila robogó (Attila, the Hun 🙂 ) hűen szolgált minket egész nap, csak az indítása volt nehézkes…
De nem hagytunk ott útlevelet, sem személyigazolványt, akár el is vihettük volna a járgányt. Az összes ruhánkat egymásra rétegezve nekivágtunk a rizsültetvényeknek.
Pavo a kezére kesztyű helyett zoknit húzott, és elkezdődött első motoros kalandunk a rizsföldekkel díszített hegyekben.
M.C. C.-tól mindkét irányban 40-40 kilométert tettünk meg a robogón. Az út mellett falunak sem nevezhető fatákolmány-csoportosulások, vízi bivalyokat terelő mezítlában H’mong lány, és mindenhol elképesztő látkép. A rizst február elején ültetik, májusban az esős időszakban (északon legalábbis) hirtelen megnő és szövegkiemelő zölddé változik, szeptemberben sárgállik, októberben aratnak. Így most – legyünk őszinték- majdnem a ‘legsilányabb’ arcát láttuk a vidéknek, a hegyekben tél lévén, napsütésből is híján voltunk. El is határoztam, hogy egyszer egy szeptemberben visszatérünk. De! Így is olyan fantasztikus látványban volt részünk, hogy azóta is beleborzongok.
Északon büszkék a tradíciókra, a rizspalántákat egyenként dugdossák a földbe, egyenes sorokban, és igen türelmesnek és kitartónak kell lenni ehhez a munkához, ezért a hagyomány szerint a monoton munkát inkább a nők végzik, talpig színes H’mong ruhákban, sokszor csecsemővel a hátukon. A vizet vízesésekből, forrásokból nyerik, amit félbevágott bambusztörzsekben (így egy félkör/fél cső lesz belőle) vezetik a vizet a teraszrendszer tetejére.A teraszrendszer azért alakult ki, hogy a lefolyó víz ne mossa le a termékeny felszíni földréteget. A teraszok között kis zsilipeken ereszkedik az öntözővíz fentről lefelé. A vízmagasságot sokszor mérik, ha túl magas a vízállás a csapadék miatt, nagyobbra nyitják a zsilipet. Sokszor megfigyelhető, hogy a különböző szintű teraszokon más-más fajta növény, vagy különböző rizsfajták vannak ültetve – ezt a színük is elárulja. Fentebb a ‘szomjasabb’, lentebb a kevesebbet igénylő fajok. A tavaszi ültetés előtt vízi bivaly által húzott ekével szántják fel a parcellákat, amik átlagosan egy-másfél méter szélesek. Sok helyen van már gépi művelés is – itt olyannal nem találkoztunk.
Visszatérve a látványra, leparkoltunk a motorral és egy ültetvény szélén belesétáltunk a festői domboldalba.
Az ösvényen előttem egy rakott szoknyás nénike, kék kendővel a fején kacsákat terel maga előtt, fülében nagy vaskarika, hátán kosár, benne bambuszlevél.
A tíz négyzetméteres kertecske területén apró, sárga, pelyhes kiskacsák szaladgáltak, büszkén logobott egy bambuszrúdra erősített vietnámi zászló, és egy nagyon idősnek kinéző fehér szakállas férfi vágta a fát éppen.
A bácsi pont úgy nézett ki mint az öreg mester a Pokémonban. Fakunyhó, bambuszpalló, benn egy tűzhely és két matrac. Áram nélkül, gáz nélkül, Tv és internet nélkül. A néni rám próbáltatott egy fém karkötőt, amit saját csuklójáról húzott le, de sajnos méretbeli különbségek miatt nem volt szívem elfogadni. Még körbesétáltunk, készítettünk képeket, a anyóka közben nekiállt a vacsorakészítésnek.
Motortúránk után visszavittük a fiúknak a robogót, majd másnap a szokásos édes kávénk után felszálltunk a Yen Baiba tartó postakocsira. És ha lehet, visszafelé még gyötrelmesebb utunk volt a csirketápos zsákok között, egyszer át is kellett szállnunk, amikor a rakományt is áttették egy másik kisbuszra. Yen Baiban 6 keserves órát kellett töltenünk az éjféli vonat indulásáig, amely nagyvárosként is szellemvárosként hatott. Főtt ételre és áramra volt szükségünk, így az egyetlen nyugati felszereltségű létesítmény felé vettük az irányt. A Cafe 86-ban az asztalon sült csirkeszárnyak is szerepeltek az étlapon, és a szegényes levesek után kissé nehezebbre vágytunk, azt rendeltünk hát két kóla kíséretében. Utána vettem észre, hogy az egyik pincérfiú a szomszéd kifőzdébe szalad, és 15 perc múlva műanyag zacskóval tér vissza, és mosolyogva, számlát átnyújtva leteszi az asztalunkra. Az éttermek egymás portékáit is eladják. Amikor második üveg kólát kértünk, közölték, hogy elfogyott. Majdnem megkérdeztem, átugorjak-e a sarki boltba…
M.C. C. az egyik legnagyobb élményünk volt a vietnámi út alatt, teljesen megérte 24 órát utazni 36 óra ottlétért. Az emberek kedvesek, segítenek, ahogy tudnak, és bár furcsán néznek ránk és nem törik össze magukat hogy megértessék magukat vendégükkel, inkább csak engedik, hogy az ő életritmusukkal sodródhassunk. A legszebb fényképeket is itt készítettem, minden elem adott volt hozzá: színes életű helyiek, gyönyörű táj, szép fények, lepelként játszó köd. Remélem, hogy sokáig megőrzik még érintetlenségüket. Meghatónak éltük meg, hogy bepillantást nyerhettünk az ottaniak életébe.