Na ez az az ország, ahol igazán gazdagnak érezheti magát az ember: egy ropogós, száz amerikai dollárt érő papírért 2.250.000 vietnámi dongot kap az ember. A reptéri kávézóban kicsivel több mint másfél dollár, azaz 36.000 dong egy kávé. (Legolcsóbban 8.000-10.000 dongért ittunk kávét, egy hegyi lerobbant út mentén egy öreg néninél). Legegyszerűbb transzfer a belvárosba a járat szerinti busz, a 86-os buszt kell keresni, két dollárba kerül. Fél óra alatt Hanoi belvárosába jutottunk. Felszálláskor rámutattunk a térképre, később a busz valahol lassított, a jegyszedő ránk mutatott, majd kiugrottunk a félig mozgó járműből.
Pavo előre lefoglalt valami hotelszobácskát,mert csak cím megadásával lehetett vízumot igényelni. Gyorsan megtaláltuk a hotelszobát, éjfél volt mire megettünk egy Phôt, majd ágybadőltünk. Másnap Hanoi felfedezésére indultunk. Szállót is kellett váltanunk. napközben vadásztunk másikra (addig a nagytáskák az első szálláshely oldalsó szobájában pihentek).
Hanoi Budapesthez képest is, de ázsiai ország lévén különösen tiszta érzetet keltett első ingercsapásra, de később sajnos igencsak megváltozott a véleményem, Vietnám többi részét is megtapasztalva. Igen, sok a robogó és nem is értem miért van egyáltalán közlekedési lámpa, mert tulajdonképpen autók és motorok között kell az utat megtalálni és ők nem lassítanak. Zebra, duda, őrjöngő robogók. (Valaki emlékszik a Chicken on the road számítógépes játékra? Amikor egy tyúkfigurával kell átvágni ötsávos autópályán, ahol minden sávban más tempóban mennek az autók? Na mindegy, ez pont olyan). De valahogy a rendszer működik, alig van baleset és olyan az utcakép, mint valami áramló, pulzáló folyó.
Körbesétáltuk a tavat, Pavo találkozott horvátokkal (nagyon örült, mert szerinte ők mindenhol ott vannak, és ehhez folyamatosan bizonyítékokat gyűjt), majd megállított minket egy iskolás csoport, hogy a házi feladatukhoz le akarnak minket fotózni. Ám legyen:) derekunkig sem értek. Elbóklásztunk a kanyargós, de forgalmas és mindent kínáló utcácskákon, cél nélkül, ahol minden beugróban árulnak valamit: legyen az szezámmagos ragacsos édesség, kifaragott ananász, vagy felismerhetetlen gyümölcsök, mint ahogy azt Ázsibában megszokhatta az ember).
.
Az első napok mindig információszerzéssel telnek, mert a prospektus és Lonely planet útikönyvek nem mindig fedik a valóságot. Lépten-nyomon ha találkozunk angol nyelven beszélővel, információt cserélünk, ki hol volt, mit érdemes, hogyan. Miközben az ember egy új helyen sétál, és nagyon kevés a turista, észrevétlenül is összekacsint az ember, és inkább egy ‘külfölditől’ kérdezi meg, hol a vasútállomás. Bár Pavo igen türelmesen és aktiv kreativitással használta minden végtagját egy vonat imitálására, de sajnos a duóban nyomott (általam a háttérben hangfestett) SIHUHUHUUUU -zásunk sem segített, így kénytelenek voltunk egyéb segítség után nézni. Nem volt könnyű de találtunk szállást. A hotel amit kinéztünk, az interneten feltüntetettel ellentétben mégis tele volt, de a recepciós lány két telefon elintézése után átkísért minket egy másik vékony de magas épülethez (itt minden ház keskeny, 2 méteres utcára néző szakasz és 5-6 emelet) robogósok ezreit kitérítve eredeti tempójukból.
Azt hozzá kell tenni, hogy angolból nem erősek a vietnámiak, eddigi tapasztalataink alapján átlalában a thaioknál kevésbé, vagyis rosszabbul beszélik az angol nyelvet – a kambodiaiak mérföldekkel jobban beszélnek. Kérdezem a recepciós lányt : -So, you do not have a free room? (Akkor nincs szabad szoba?) – Yes. / Igen. (És mosolyog. ?!?!?!
Hanoi adta a legelső benyomást Vietnámról, és kisebb bénázások mellett nagyon pozitív indulást tudhattunk magunk mögött. Nem is sejtettük, hogy a nyüzsgő nagyvárosből vidék felé tarva milyen gyönyörűségeket találunk még. Másnap vonattal a hegyekbe utaztunk, rizsföldeket kerestünk fel, és betekintettünk a törzsi népek mindennapi életébe. Arról a következő bejegyzésben olvashattok (https://vaniliatravels.cafeblog.hu/2017/05/10/rizsfoldek-ahol-megall-az-ido/)