A kalandos reptéri élmények után, bepálinkázva érkeztünk Hanoiba. Még a reptéren vettem 10 GB internetet simkártyával kb 3000 Ftért, mert kellett a térkép. Későbbiekben ez igazolta magát, az egyik leghasznosabb befektetés volt az utunk során. Míg Pavora vártam, váltottam pénzt.
Na ez az az ország, ahol igazán gazdagnak érezheti magát az ember: egy ropogós, száz amerikai dollárt érő papírért 2.250.000 vietnámi dongot kap az ember. A reptéri kávézóban kicsivel több mint másfél dollár, azaz 36.000 dong egy kávé. (Legolcsóbban 8.000-10.000 dongért ittunk kávét, egy hegyi lerobbant út mentén egy öreg néninél). Legegyszerűbb transzfer a belvárosba a járat szerinti busz, a 86-os buszt kell keresni, két dollárba kerül. Fél óra alatt Hanoi belvárosába jutottunk. Felszálláskor rámutattunk a térképre, később a busz valahol lassított, a jegyszedő ránk mutatott, majd kiugrottunk a félig mozgó járműből.
Pavo előre lefoglalt valami hotelszobácskát,mert csak cím megadásával lehetett vízumot igényelni. Gyorsan megtaláltuk a hotelszobát, éjfél volt mire megettünk egy Phôt, majd ágybadőltünk. Másnap Hanoi felfedezésére indultunk. Szállót is kellett váltanunk. napközben vadásztunk másikra (addig a nagytáskák az első szálláshely oldalsó szobájában pihentek).
Hanoi Budapesthez képest is, de ázsiai ország lévén különösen tiszta érzetet keltett első ingercsapásra, de később sajnos igencsak megváltozott a véleményem, Vietnám többi részét is megtapasztalva. Igen, sok a robogó és nem is értem miért van egyáltalán közlekedési lámpa, mert tulajdonképpen autók és motorok között kell az utat megtalálni és ők nem lassítanak. Zebra, duda, őrjöngő robogók. (Valaki emlékszik a Chicken on the road számítógépes játékra? Amikor egy tyúkfigurával kell átvágni ötsávos autópályán, ahol minden sávban más tempóban mennek az autók? Na mindegy, ez pont olyan). De valahogy a rendszer működik, alig van baleset és olyan az utcakép, mint valami áramló, pulzáló folyó.
Van Hanoiban egy közepes méretű tó (Ho Hoan Kiem), benne egy mini sziget egy templommal (Den Ngoc Son), amit másfél dollárért lehet meglátogatni. A tó története a következő: a 14. Században az akkori uralkodó épp egy elhúzódó háborúban volt a kínaiak ellen, amikor egy szabadnapján horgászni ment a tóra. Kifogott egy aranykardot, amivel kifogása után 11 nappal leverte a kínai sereget. Hálás volt és a tóba vissza akarta dobni a kardot imák mormogása közben, azonban a kard kiszállt a tokjából, egyenesen egy aranyteknős szájába (?!), aki visszavitte az isteneknek a kardot. A kis szigeten (ahova egy piros hídon lehet átkelni) ennek a történetnek illusztrációi, és Hanoi legrégebbi fái, főleg bonsai-ok találhatók, egy gyönyörű imahellyel. A szentélyben gyümölcshegyek, égő füstölők – nekem nagyon japán érzetem volt.
Körbesétáltuk a tavat, Pavo találkozott horvátokkal (nagyon örült, mert szerinte ők mindenhol ott vannak, és ehhez folyamatosan bizonyítékokat gyűjt), majd megállított minket egy iskolás csoport, hogy a házi feladatukhoz le akarnak minket fotózni. Ám legyen:) derekunkig sem értek. Elbóklásztunk a kanyargós, de forgalmas és mindent kínáló utcácskákon, cél nélkül, ahol minden beugróban árulnak valamit: legyen az szezámmagos ragacsos édesség, kifaragott ananász, vagy felismerhetetlen gyümölcsök, mint ahogy azt Ázsibában megszokhatta az ember).
Az ismert, és sokszor idézett viccet félretéve, feltűnően kevés a kutya és a macska, szerintem összesen fél tucatot ha láttam, ellentétben Bangkokkal, ahol lépni nem lehet tőlük… Félelmem beigazolódott, amikor délután 5-kor a város egyik negyede a vasútpályaudvar mellett utcai étel-kirakodóvásárrá változott, a „húspultokon” kutyaforma pácolt húst is lehetett látni. Az pénteken, szombaton rendezett “local” éjszakai vásárban élő haltól ‘igazi’ Michael Kors óráig mindent lehet venni. De nagyon úgy tűnt, hogy ez nem a turistáknak szól, ők egymástól vesznek és egymásnak adnak el, és alkudnak és cserélnek mindenféle földi kincset. Családok babakocsival, tinik különböző bizsukban turkálnak. Sokkal kevésbé erőszakosak, mint a thaiok Thaiföldön. Végezetül egy családi kifőzdében egy hatalmas, asztal közepén főzött hot pot-ot ettünk, erről majd a kajás bejegyzésben
.
Az első napok mindig információszerzéssel telnek, mert a prospektus és Lonely planet útikönyvek nem mindig fedik a valóságot. Lépten-nyomon ha találkozunk angol nyelven beszélővel, információt cserélünk, ki hol volt, mit érdemes, hogyan. Miközben az ember egy új helyen sétál, és nagyon kevés a turista, észrevétlenül is összekacsint az ember, és inkább egy ‘külfölditől’ kérdezi meg, hol a vasútállomás. Bár Pavo igen türelmesen és aktiv kreativitással használta minden végtagját egy vonat imitálására, de sajnos a duóban nyomott (általam a háttérben hangfestett) SIHUHUHUUUU -zásunk sem segített, így kénytelenek voltunk egyéb segítség után nézni. Nem volt könnyű de találtunk szállást. A hotel amit kinéztünk, az interneten feltüntetettel ellentétben mégis tele volt, de a recepciós lány két telefon elintézése után átkísért minket egy másik vékony de magas épülethez (itt minden ház keskeny, 2 méteres utcára néző szakasz és 5-6 emelet) robogósok ezreit kitérítve eredeti tempójukból.
Azt hozzá kell tenni, hogy angolból nem erősek a vietnámiak, eddigi tapasztalataink alapján átlalában a thaioknál kevésbé, vagyis rosszabbul beszélik az angol nyelvet – a kambodiaiak mérföldekkel jobban beszélnek. Kérdezem a recepciós lányt : -So, you do not have a free room? (Akkor nincs szabad szoba?) – Yes. / Igen. (És mosolyog. ?!?!?! 
Próbáltam megfejteni: akkor most van vagy nincs?) Utoljára Japánban tapasztaltam ugyanezt, teljesen fordított logika, a tagadást igenelni. Közben elhatároztuk, hogy másnap a hegyekbe megyünk vonattal, és a vonatállomáson információhoz jutni…igazi kihívás volt. Egymásnak egy papíron számokat, kérdőjeleket leírva, mutogatva… ahh én gyorsabban türelmem vesztem, mint Pavo. Néha teljesen meddő kísérleteink voltak. Például megérdeklődni, hogy reggel 5-kor nyitva van-e a pénztár…. -Mikor nyit a pénztár? Vonat- sihuhu- állomás (magunk körül mutogatunk) hánykor (órára mutatás)…? – Igen. – És bólogat. Mindegy is, megvettük másnap reggel hatra a jegyet. Fejenként 3 és fél dollárt fizettünk. Vagyis 86000 dongot. Ha valamit nem lehet megszokni, az a pénz. Az ötszázerzes papírpénz 25 dollárnak felel meg. Legkisebb pénzük 1000 dong, amit nem értek, hogy mire használnak, mert egy csésze kávé 30000 dongnál kezdődik, egy fél literes víz a boltban 10000 dong. Megnéztem egy Nike cipő árát a boltban, és otthoni ára volt. Az itt 3 195 000 dong. Hárommillió! Mindenki hatalmas pénzkötegekkel szaladgál. Ha az út szélén veszek egy vizet, a boltos kicsap a zsebéből egy öt centi vastag pénzköteget, és úgy hajtogatja őket, mint az amerikai filmekben a rosszfiúk.
Hanoi adta a legelső benyomást Vietnámról, és kisebb bénázások mellett nagyon pozitív indulást tudhattunk magunk mögött. Nem is sejtettük, hogy a nyüzsgő nagyvárosből vidék felé tarva milyen gyönyörűségeket találunk még. Másnap vonattal a hegyekbe utaztunk, rizsföldeket kerestünk fel, és betekintettünk a törzsi népek mindennapi életébe. Arról a következő bejegyzésben olvashattok (https://vaniliatravels.cafeblog.hu/2017/05/10/rizsfoldek-ahol-megall-az-ido/)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: